Utazás a neveink körül,

avagy Bem Józseftől Raoul Wallenbergig személyes szösszeneteim volt iskolámról

 

1976-ban léptem be a Bem József Óvónői Szakközépiskolába pszichológiatanárként. Mivel mindig számos baráttal, ismerőssel rendelkeztem /lásd: Nyuszi rokonai és üzletfelei/ sokan és gyakran kérdezték tőlem, „hogy lehet egy óvónőképzőt Bem Józsefről elnevezni?

Még akkor nem mondhattam, hogy nézd meg a wikipédián, hogy ha ilyen kíváncsi vagy, ezért így feleltem: „hát Bem Józsefről, az első magyar óvónőről nevezték el”, s ezzel a dolog el volt intézve.

Nem volt rossz persze bemesnek lenni, tanítani a kedves, tehetséges gyerekeket, hallgatni a kórusokat, látni, hogy az óvodai gyakorlatokon milyen szeretettel bánnak a kicsikkel.

Régi tanítványaink ma is büszkék rá, hogy bemesek voltak, van klubjuk az iwiwen, és talán a facebookon is. Később, 1981-ben egyesültünk a nagy riválissal, az előkelő rokonnal, a Kossuth Zsuzsa Óvónői Szakközépiskolával, de a Bem név maradt. (Kis győzelem.)

Izgalmas volt, diák-diák hátán, rengeteg tanár, még „L” jelzésű osztályunk is volt. Leányiskoláról lévén szó a „K” jelzést tapintatosan kihagytuk.

Sajnos 1997-ben az óvónőképzés megszűnt, módosult a képzés tartalma, nevet váltottunk többször is, voltunk Budapesti Óvónői és Pedagógiai Szakközépiskola, ezt gusztusosan BOPSZ-ra mozaikszavasítottuk, mondhatni korunkat forradalmian megelőzve, hiszen akkor talán még nem volt PECSA sem, de MÜPA végképpen nem, hogy a legújabb „szörnyeményről”, a RAM-ról ne is beszéljünk.

A világ persze tovább változott, már a tér neve sem az volt, mint régen: által bucskázott a fején, és visszaváltozott a Ludovika-épületek miatt is Ludovika térré. Később, 2001-ben iskolám is felvette ezt a nevet, de mint ahogy bemesként sem képeztünk szabadságharcosokat, most sem kerültek ki iskolánkból katonatisztek. Bár a lehetőség talán már megadatott volna, hiszen a leányiskolában fokozatosan megjelentek a fiúk is. Teljes nevünkön ekkor már Ludovika Humán Szakközépiskola és Gimnázium voltunk.

Arról nem is beszélve, hogy ekkor már három iskola egyesüléséről beszélhetünk (1999): az akkor már nem Bem, az épületben addig önállóan működő Móra Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola (nyilván Móra is orvos volt, vagy legalábbis beteg) és a Balassa János Egészségügyi Szakközépiskola, ez utóbbi viselte egyedül a működésének megfelelő nevet, különös fintoraként a sorsnak, az egyesüléskor elvesztve azt.

 

Már ezt megelőzően fokozatosan változott a képzés tartalma és szerkezete is, három szak: pedagógiai, egészségügyi és szociális alakult ki. Ugyanezek a szakok megjelentek szakképzésként a 13., ill. a 14. évfolyamon. Nekünk, tanároknak is tanulni kellett az új ismereteket, és persze közvetíteni azokat, pl. tanulástechnikát, mentálhigiénét, autogén tréninget… Jómagam kezdettől fogva a szociális képzésben vettem részt, besegítve a pedagógiába, s végül az egészségügybe is.

Most sem tudok meghatottság nélkül visszagondolni arra a kis csapatra, akikkel a szociális képzést elkezdtük tanulni és tanítani. Nagyon összetartó, egymást segítő, egymástól tanuló lelkes csapat voltunk (a FRAKCIÓ). Egyszer csak felröppent a hír: felújítják az épületet, átmenetileg két „telephelyen” működünk: a régi Balassa épületében a Szentkirályi utcában, és a kétes emlékű, „lepukkant” (állítólag régen kuplerájként működő) Dohány utcában. Így töltöttük a 2003/2004-es tanévet.

Egy tanév és két nyári szünet alatt kész is lesz az új iskola, és gyönyörű lesz – mondta Papp Mari igazgatónő (nem tiszteletlenség, ő így szerette használni a nevét).

Hááát? Egy év alatt? És ha mégis? Az a gyönyörűség a miénk lesz? Megvallom, hogy én is azok közé tartoztam, akik ebben nem hittek. Ha meg is lesz, ha kész is lesz, akkor is a másé lesz!

De megtörtént a csoda: kész lett, és a miénk lett, díszkutastól, gyönyörű könyvtárastól, modern ebédlőstől, liftestől, a folyosókon kellemes zugokkal, asztalokkal, padokkal, ahol meghitt beszélgetéseket lehet folytatni a gyerekekkel. Még a Szentkirályiban értesültünk arról, megkaptuk a lehetőséget, hogy a főváros legszebb iskolájaként felvegyük Raoul Wallenberg nevét, ami a tantestület szavazata alapján meg is történt.

Úgy gondolom, és úgy érzem, hogy ekkor összetalálkozott iskolám neve és a képzés tartalma: Raoul Wallenberg Humán Szakképző Iskola és Gimnázium.

Ha humánumról beszélünk, ki lehetne erre jobb példa Raoul Wallenbergnél, akinek tevékenységét itt nem vagyok hivatott méltatni.

 

A 2004. szeptember 1-jén megtartott ünnepélyes névadó nagyon szép volt. Azon a meleg őszi napon, a szép, új iskola udvarán a mi ünneplős gyerekeink is szépek voltak.

 

Jelen volt a svéd nagykövet, eljött Raoul Wallenberg féltestvére, Nina, akit elkísért fiatal unokaöccse, aki – bocsánatot kérek, de egy ifjú hercegre emlékeztetett – az ünnepi beszédet mondta. Megtisztelte ünnepségünket Budapest akkori főpolgármestere is.

Eztán elkezdődtek a hétköznapok, újabb iskolák érkeztek, igénybe véve kölcsönös alkalmazkodó képességünket, de ez már egy másik történet…

 

Gyurkó Anna
(egy 2010 ősze óta már csak lélekben raoulos)